Csak pár napja még: itt hallgat minden,
de hidd el, hangja van a csendnek,
néha kínzón üvölt, majd dobhártyán
dobolva felelget messziről, s jön egyre
közelebb, mint kövön csattogó csizmák
talpa, s már elfeledtem régen:
a hallgatásnak soha nincs hangja.
Csak pár napja még, a távolság kereke
zökken nyögve hajnali fagyos rögön,
miközben köröket róva, ólomlábakon
lépdel tovább asztalomon az óramutatója,
apró zöld vonalakat karcol a térben,
mint néma kísértés még a lét
és múlás határán, ahol én állok: árván.
Hajnalodik, lassan szakad a sötét zord
takarója, köd csúszik derengő fényben,