Mostanában, amikor annyit foglalkozunk ennek a szónak a
jelentésével, sok mindenről el kellene gondolkodnunk. Látszólag egyszerűnek, és
természetesnek tűnő dolgok ezek, azoknak a számára, akik birtokolják.
Mennyi ember van a világon, aki szegénynek hiszi magát, és milyen sok, aki gazdagnak anyagi okok folytán -, pedig a szavak értelme nem ebben a két meghatározásban rejlik. Nem ismerjük fel esélyeinket, nem becsüljük mindaddig, amíg háborítatlanul magunkénak tudhatjuk.
Mi birtokoljuk a színek, a fények világát, egymás tekintetét azokkal szemben, akik örök sötétségre kárhoztattak, mert sohasem láthattak.
Miénk az összes szó, melyet az ember ismerhet. Szavak, melyek lehetnek kemények, kegyetlenek, kifejezhetnek gonoszságot, bántást, haragot. Szavak, melyek simogathatnak, átölelnek, elringatnak, boldoggá tehetnek. A szavak, melyek segítenek érteni, megérteni - azokkal szemben, akik sohasem hallhatják, akik örök csendre, némaságra ítéltettek.
Miénk a mozgás szabadsága, az erő, a győzelem esélye azokkal szemben, akik nem tudják elhagyni a helyüket.
Miénk a gondolkodás, a tudat, melytől annyi ember válik nagyszerűvé, kiemelkedővé, vagy egyszerűen „csak hétköznapi emberré” – azokkal szemben, akik genetikailag, vagy egyéb okokból sérülten születnek, és csak érzékelik maguk körül a világot.
Miénk a család, az otthon melege - azokkal szemben, akiknek talán sohasem volt igazán, vagy akik később lettek földönfutóvá. Vannak barátaink, sokan szeretnek, óvnak, vigyáznak ránk - azokkal szemben, akik elhagyottak és magányosak. Lépcsőkkel fentebbről indulunk, és közömbösen nézzük az alattunk haladókat.
Úgy tűnik, sokan megkaptunk mindent ezen a világon, csak a megértés bölcsességét nem. Nem elég sajnálkozni, segíteni kellene. Segíteni úgy, hogy az természetes, magától értetődő legyen. Értenünk kellene, hogy azért, mert valaki nem olyan, mint mi vagyunk - valamiért más, legyen az mozgás, vagy érzékszervi korlátozottság - még éppolyan értékes ember, sok esetben talán értékesebb - indulási helyzetét tekintetbe véve.
A segítségnyújtás tudományát nem lehet elég korán kezdeni. Úgy kellene felnőnünk, hogy meglegyen a ráérző képességünk arra, hogy mikor lehet szüksége ránk egy nálunk elesettebb embernek. Mikor álljunk fel, s adjuk át a helyünket, mikor vezessünk át egy gyengén látót, időset a forgalmas úton, vagy mikor segítsünk felállni annak, aki elesett, testben és lélekben is.
Ehhez azonban nem elég csak látni, érezni is kell. És nem elég csak beszélni róla, tenni is tudni kell. Az életben a nagy dolgok sokszor elmulasztott apróságok miatt hiúsulnak meg. Hiába próbálnánk egy olyan nemzedéket együttérzésre bírni, akikben a megfelelő időben nem ébresztettünk érzelmeket. Időben meg kell tanulni, hogy a könnyek, a fájdalom éppúgy az életünk része minden szégyellnivaló nélkül, mint egy jóízű nevetés, a vidámság. Csak közömbösek ne legyünk soha. Legyenek érzelmeink: Bosszankodjunk, haragudjunk, vagy bánkódjunk, sírjunk, nevessünk - csak azt ne mondjuk, hogy nem érdekel.
Mert ez úgysem lenne igaz.
Mennyi ember van a világon, aki szegénynek hiszi magát, és milyen sok, aki gazdagnak anyagi okok folytán -, pedig a szavak értelme nem ebben a két meghatározásban rejlik. Nem ismerjük fel esélyeinket, nem becsüljük mindaddig, amíg háborítatlanul magunkénak tudhatjuk.
Mi birtokoljuk a színek, a fények világát, egymás tekintetét azokkal szemben, akik örök sötétségre kárhoztattak, mert sohasem láthattak.
Miénk az összes szó, melyet az ember ismerhet. Szavak, melyek lehetnek kemények, kegyetlenek, kifejezhetnek gonoszságot, bántást, haragot. Szavak, melyek simogathatnak, átölelnek, elringatnak, boldoggá tehetnek. A szavak, melyek segítenek érteni, megérteni - azokkal szemben, akik sohasem hallhatják, akik örök csendre, némaságra ítéltettek.
Miénk a mozgás szabadsága, az erő, a győzelem esélye azokkal szemben, akik nem tudják elhagyni a helyüket.
Miénk a gondolkodás, a tudat, melytől annyi ember válik nagyszerűvé, kiemelkedővé, vagy egyszerűen „csak hétköznapi emberré” – azokkal szemben, akik genetikailag, vagy egyéb okokból sérülten születnek, és csak érzékelik maguk körül a világot.
Miénk a család, az otthon melege - azokkal szemben, akiknek talán sohasem volt igazán, vagy akik később lettek földönfutóvá. Vannak barátaink, sokan szeretnek, óvnak, vigyáznak ránk - azokkal szemben, akik elhagyottak és magányosak. Lépcsőkkel fentebbről indulunk, és közömbösen nézzük az alattunk haladókat.
Úgy tűnik, sokan megkaptunk mindent ezen a világon, csak a megértés bölcsességét nem. Nem elég sajnálkozni, segíteni kellene. Segíteni úgy, hogy az természetes, magától értetődő legyen. Értenünk kellene, hogy azért, mert valaki nem olyan, mint mi vagyunk - valamiért más, legyen az mozgás, vagy érzékszervi korlátozottság - még éppolyan értékes ember, sok esetben talán értékesebb - indulási helyzetét tekintetbe véve.
A segítségnyújtás tudományát nem lehet elég korán kezdeni. Úgy kellene felnőnünk, hogy meglegyen a ráérző képességünk arra, hogy mikor lehet szüksége ránk egy nálunk elesettebb embernek. Mikor álljunk fel, s adjuk át a helyünket, mikor vezessünk át egy gyengén látót, időset a forgalmas úton, vagy mikor segítsünk felállni annak, aki elesett, testben és lélekben is.
Ehhez azonban nem elég csak látni, érezni is kell. És nem elég csak beszélni róla, tenni is tudni kell. Az életben a nagy dolgok sokszor elmulasztott apróságok miatt hiúsulnak meg. Hiába próbálnánk egy olyan nemzedéket együttérzésre bírni, akikben a megfelelő időben nem ébresztettünk érzelmeket. Időben meg kell tanulni, hogy a könnyek, a fájdalom éppúgy az életünk része minden szégyellnivaló nélkül, mint egy jóízű nevetés, a vidámság. Csak közömbösek ne legyünk soha. Legyenek érzelmeink: Bosszankodjunk, haragudjunk, vagy bánkódjunk, sírjunk, nevessünk - csak azt ne mondjuk, hogy nem érdekel.
Mert ez úgysem lenne igaz.